KÖVETKEZETES NEVELÉS

RÉGEN ÉS MOST

Az utóbbi évtizedek alatt elég sokat változott a gyerekekről, illetve a gyerekkorról alkotott képünk, előtérbe került a gyerek személyiségének tisztelete, a „védett gyerekkor”, próbáljuk minden negatívnak vélt hatástól megvédeni a gyerekeket, attól félvén, hogy valamilyen káros hatással leszünk a személyiségének fejlődésére. Ezáltal a gyermekfegyelmezési módszereink is változtak. Régebben a nagyszüleink bárhogy is tettek, azt tekintélyesen tették, teljes bizonyossággal, magabiztosan. Manapság, még ha helyesen járunk is el, kételkedünk, bizonytalanok vagyunk. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a szülő szülőként bízzon önmagában, hiszen ezzel megalapozza a gyermek önbizalmát is. A szülő és a gyermek lelki egyensúlya érdekében elengedhetetlen, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzék, ami nem jelenti azt, hogy minden pillanatban a legjobb döntést hozzuk gyermekünkkel kapcsolatban.

Ez a bizonytalanság egyrészről onnan ered, hogy a gyerekkor egyre jobban a szemünk elé került, egyre nagyobb hangsúlyt feltételezünk az itt átélt élményeknek, egyre jobban próbáljuk védeni ezt a korszakot. Másrészről elbizonytalanít az a mérhetetlenül sok információ is, ami válogatás és rendszerezés nélkül zúdul ránk a médiából. Azzal nincs is probléma, hogy szeretettel neveljük a gyerekeket, védjük őket, figyeljünk, hogy milyen élményeket élnek át, természetes, hogy pozitívan akarunk rájuk hatni, és amennyire lehet, meg akarjuk kímélni őket a frusztrációtól.

De amilyen szélsőségesen gondolkodik az ember, ezt a hozzáállást sikerült kicsit eltorzítania. Ugyanis az utóbbi évtizedekben nagyon erőteljes az, hogy gyerekeket nem engedjük semmilyen helyzetbe, ami neki rossz érzést, frusztrációt okozhat, így ha kér egy csokit éjjel, vagy mindenképpen meg akarja kapni azt a rózsaszín babát vagy világítós kardot, akkor a szülő megadja neki. Hiszen szegény gyerek „nehogy frusztrálódjon”, nehogy sérüljön a lelke. Így szép lassan minden helyzetben átveszik az irányítást a gyerekek. Tőlük függ, hogy mikor esznek, mit esznek, hova megy a család, mire megy el a pénz… De ez a „mindent megadunk, és mindent megengedünk elv” valahogy mégsem tűnik a gyakorlatban teljesen megfelelőnek.

ÁRT VAGY HASZNÁL?

A gyerekek szeretetteljes nevelése nem azt kellene, hogy jelentse, hogy átadjuk az irányítást a gyereknek, és elvárjuk tőlük, hogy felneveljék magukat, tudni illik ők még csak gyerekek. Érdemes megnézni, hogy mi is történik a gyerekekben, mikor ők válnak az uralkodóvá a családban. Ez nekik valójában nem jó érzés, helyette sok bizonytalanságot, szorongást élnek meg ezáltal. Lehet, hogy kívülről csak annyi látszódik, hogy hisztis, nem lehet vele bírni, mindenért sír, és egy rossz magatartású gyerek, mégis ilyenkor mélyen a félelem irányítja. Hiszen azt éli meg, hogy a felnőttek nem tudnak irányítani, nem tudják őt megvédeni, nincs biztonságban, ezáltal a világ félelmetessé válik számára. S lám, a gyerek lelkének a védelme volt a cél, s mégis azt értük el, hogy szorongóvá, vagy magatartászavarossá váltak.

A túlzottan liberális, ráhagyó nevelés pont az ellenkezőjét éri el, mint amit a szülők szeretnének. A fentiekből már kiderült, hogy a gyerek lelkének védelme mégsem sikerült ezzel a szabados elvű neveléssel. A (valódi) liberális, vagy demokratikus nevelés célja az lenne, hogy a gyerekek megtanuljanak bizonyos keretek között lenni, önmagukat kifejezni, képesek legyenek az önkontrollra, de ezt mégsem egy kényszer jellegűen, a távolságtartó, autoriter „parancsára”, hanem szeretetteljes légkörben, elfogadó figyelemmel. Tényleg fontos, hogy a gyerekek lelkére vigyázzunk, de ezt nem a szabályok elhagyásával érjük el, hanem a szoros kapcsolattal, a szabályok értelmezésével, megértetésével, s így szép lassan kialakulhat a gyerekekben egy belső szabályrendszer, értékrendszer.

MIÉRT KELLENEK A SZABÁLYOK?
Azért fontosak a szabályok, keretek, amikhez a gyerekek tudnak alkalmazkodni, mert ez biztonságot ad nekik. Olyan ez, mint a napirend, amiben tudják, hogy mi, mikor fog következni. Így a világ kiszámíthatóbbá válik, és kijelöljük a korlátokat, amelyeken belül biztonságban érezheti magát. Hogy tudja, mit várhat, és tőle mit várnak. Hogy megtanulja mi a jó és mi a rossz. És hogy megtanuljon tiszteletben tartani bizonyos szabályokat. Persze ehhez sem kell szélsőségesen ragaszkodni. Lehetőséget kell adnunk a gyereknek (és magunknak), hogy rugalmasak legyenek ezek a határok. Hiszen lehetnek rendhagyó események, rendhagyó személyek, akik belekerülnek ebbe a keretbe. És emellett arra is figyelni kell, hogy életkor előre haladtával is változnak ezek a keretek, hiszen mást várunk el egy 2 évestől, mint egy 4 évestől.

ENGEDÉKENYSÉG – TÚLZOTT ENGEDÉKENYSÉG

Mit nevezünk engedékenységnek és túlzott engedékenységnek? Az engedékenység lényege, hogy elfogadjuk a gyermeket olyan személyiségnek, akinek mindenfajta érzelmei és kívánságai lehetnek. Mindenfajta érzelmet és fantáziát, gondolatot és kívánságot, álmot és vágyat el kell fogadnunk, és lehetővé kell tennünk a kifejezésüket, megfelelő szimbolikus eszközökkel. El kell fogadnunk mindenféle képzeletbeli és szimbolikus viselkedést.

A túlzott engedékenység viszont az érzések, vágyak által vezérelt nemkívánatos tevékenységek megengedését jelenti. A destruktív tevékenységet nem engedhetjük meg. Ha ez előfordul, a szülőknek be kell avatkoznia, és át kell irányítani verbális és szimbolikus csatornákra. Például, ha haragszik a testvérére, a tesó megütését nem engedhetjük meg, helyette javasoljunk egy szimbolikus kifejezési formát, belebokszolhat egy babába, készíthet róla csúnya festményt, azt meg is dobálhatja.

Tehát a fegyelmezés egyik alapelve az, hogy különbséget kell tennünk a vágyak és a cselekedetek között. A cselekvést határok közé szorítjuk, a vágyakat azonban nem korlátozzuk. Az érzéseket fel kell ismerni, és ki kell fejezni, a cselekedeteket esetleg korlátok közé kell szorítani, és át kell irányítani más területekre. Miközben abbahagyatjuk a gyerekkel a nemkívánatos viselkedést, nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a belső ösztönzőket, amelyek a cselekvést kiváltották.

VISELKEDÉSMÓDOK OSZTÁLYOZÁSA

A gyerekek számára feltétlenül szükséges, hogy világosan megkülönböztessük az elfogadható és az el nem fogadható viselkedésmódokat. Erre egyszerű módszer, ha a gyerekek viselkedéseit 3 színtartományba osztjuk: zöldbe, sárgába és pirosba.

A zöld terület tartalmazza a kívánatos és jóváhagyott viselkedési formákat.

A sárga zóna olyan viselkedéseket tartalmaz, amelyeket nem helyeslünk, de különféle okokból eltűrünk. Ilyen okok lehetek pl. a tanulási idő, vagy a nehéz időszakok (betegség, költözés, válás, haláleset). Nem teszünk úgy, mintha szeretnénk ezt a viselkedését, a viselkedéshez való hozzáállásunk azt kell, hogy sugallja, hogy ezt a fajta viselkedést csupán a kivételes körülmények miatt tűrjük el.

A piros tartományba esnek azok a viselkedések, amelyeket semmilyen körülmény között sem tűrhetünk el, és meg kell állítanunk. Ide tartoznak az egészséget és a fizikai jóllétet veszélyeztető cselekedetek, illetve a törvény, az erkölcs vagy a társadalmi elfogadhatóság szempontjából tiltott cselekvések.

Amilyen fontos az engedékenység a zöld tartományban, éppen olyan fontos a szigorúság a piros tartományban. Ha egy gyereknek megengedünk olyan cselekedetet, amelyről tudja, hogy nem szabadna, növeljük szorongását. A korlátok felállításával a szülő segítséget nyújt a gyereknek: amellett, hogy a korlátok megállítják a veszélyes cselekedetet, egy további üzenetet is közvetítenek: „Nem kell aggódnod az indulataid miatt, nem foglak annyira messzire engedni. Biztonságban vagy!”

KORLÁTOK KIJELÖLÉSÉNEK MÓDSZEREI

• Gondoljuk végig az elveinket, és fogalmazzuk meg először saját magunk számára a szabályokat.
• Mondjuk el a gyereknek is előre, mit várunk tőle. (Pl. ne a boltban közöljük vele: „Nem veszek csokoládét!”; előre fektessük le a szabályokat.) Jelöljük ki a határt, és ne engedjük átlépni. Ha a gyerek nem tartja be a szabályt, el kell viselnie az engedetlenség logikus következményét. (pl. játszótérre akar menni, de nem öltözik fel – akkor nem tudunk elmenni a játszótérre)
• A korlátokat úgy kell megfogalmazni, hogy világosan közöljék a gyerekkel, hogy melyek az elfogadhatatlan viselkedések, és helyettük milyen más viselkedést fogaduk el.  
• Az általános érvényű korlátok hasznosabbak a részlegeseknél. („a nővéredre ne fröcskölj vizet!”                                       Egy kicsit lefröcskölheted, ha nem vizezed be túlságosan.”; „Nem, az veszélyes!”        „Ne mássz fel a korlátra!”)
• A határokat egyszerűen kell megfogalmazni, minden korlát csak egy üzenetet közöljön a gyerekkel.
• Ha a gyerek szeretne valamit, amit meg kell tőle tagadnunk, legalább biztosítsuk együttérzésünkről. („Szeretnéd, ha megkapnád a játékot. Nagyon szeretnéd. Látom abból is, hogy sírsz miatta. Tudom, kicsim, de ma nem veszünk játékot.”)
• A korlátokat olyan szavakkal fogalmazzuk meg, amelyek nem sértik a gyerek önbecsülését. A korlátozás jobban célt ér, ha személytelenül fogalmazzuk meg. („Óvodaidőben nincs esti filmnézés.” – „Még túl kicsi vagy ahhoz, hogy ilyen sokáig fennmaradj.” / „Egymásra nem szabad dobálni” – „Ne dobj rá köveket!”)
• Általában nem elég egyszer elmondani azt, amihez ragaszkodunk, mert a gyerekek szeretik többször is próbára tenni a felnőttet: vajon most is igaz-e az, amit korábban mondott?
• Fontos mérlegelni, hogy mikor kell feltétlenül ragaszkodni a szabályokhoz, és mikor lehet kicsit lazítani rajtuk. (Pl. eljött a rendrakás ideje, de a gyerek hulla fáradt. Ha általában készségesen elrakja a játékait, kivételesen segíthetünk neki: „Én elpakolom a kockákat, te meg addig fektesd le a babádat a bölcsőjébe.”)
• Zárt választásokat adjunk a gyereknek. A gyerekek készségesebben szót fogadnak, ha választhatnak, mert ettől úgy érzi, hogy van beleszólása a dolgokba. Tehát a kérdésre valamilyen konkrét dolog legyen a válasz, nem pedig „igen” / „nem”. (pl. „Lekváros kenyeret kérsz, vagy körözöttes kenyeret?”, „A kockáidat rakjuk el először, vagy a babáidat?”, „Mehetünk fürdeni?” helyett „Melyik játékoddal akarsz fürdeni, a kacsával vagy az elefánttal?”)
• Segítsünk neki megérteni, hogy mit érez, amikor helytelenül viselkedik, fogalmazzuk meg az érzéseit. („Tudom, hogy mérges vagy, de nem ütheted meg a testvéredet!”) A cél az, hogy megtanulja felismerni és kezelni az érzelmeit.
• A jó magaviseletet jutalmazzuk, a rosszat javítsuk ki, vagy hagyjuk figyelmen kívül. Fontosabb megdicsérni a jó magaviseletet, mint szóvá tenni a rosszat. Figyeljünk rá, mit jutalmazunk a figyelmünkkel. A jó pillanatokat tegyük azzal emlékezetessé, hogy felhívjuk rá a gyerek figyelmét.

HA A GYEREK MEGSZEGTE A SZABÁLYT

Fogalmazzuk meg a szabályt. („Nem szabad verekedni!”)

Magyarázzuk el a viselkedés hatását. („Ez fáj a testvérednek.”)

Vegyük rá a gyereket, hogy tegye jóvá a tettét. („Mondd azt neki, hogy bocsánat!” „Készíts neki egy szép rajzot!” - jóvátétel)

Magyarázzuk el a következményt. („Ha továbbra is verekszel, el kell mennünk innen.”)

Csepreghyné Csonka Emese